Anne otthonra talál

Anne odatérdepelt Marilla elé, és ünnepélyes arccal nézett fel rá. – Miért kell az imádkozáshoz letérdelni? Ha én tényleg imádkozni szeretnék, akkor megmondom, mit tennék. Kimennék egy tágas, nagy mezőre, egyedül, vagy egy sűrű, sűrű erdőbe, és felnéznék az égre úgy, hogy ne is lássak mást, csak azt a végtelen kékséget, és akkor csak érezném a lelkemből felszálló imát.

Hát soha sem képzeli a dolgokat másnak, mint amilyenek? -ámuldozott Anne.
-Nem.
-Ó! -Anne-nek elakadt a szava. -Jaj, Miss - Marilla, mit veszít, ha tudná!  

Ó, Marilla! -kiáltott fel egy szombat délelőtt, amikor csodás ágakkal megrakva betáncolt a házba.- Olyan boldog vagyok, hogy egy ilyen októberes világon élhetek! Milyen borzasztó lenne, ha a szeptemberből csak úgy minden átmenet nélkül átcsúsznánk a novemberbe, nem? 

Mindennel elkészültünk-mesélte Anne- már csak az én tortám van hátra, amit reggel sütök meg és az aprósütemény, amit Marilla közvetlenül az uzsonna előtt süt ki. Mondhatom,
agyondolgoztuk magunkat tegnap meg ma. Nem kevés felelősséggel jár egy ilyen uzsonnameghívás. Az én életemben az első alkalom. Csak látnád a kamránkat! Nem mindennapi látvány. Aszpikos csirke és hideg nyelv lesz. Azután kétféle gyümölcszselé-piros meg sárga- és tejszínhab, citromtorta, cseresznyés torta, meg háromféle édes tészta és püspökkenyér meg Marilla híres-neves sárga szilvabefőttje, amit külön a lelkészlátogatások alkalmára tartogat, meg piskóta torta és lekváros torta meg a már említett aprósütemény, friss kenyér meg régi, ha a lelkésznek esetleg rossz az emésztése, és nem ehet frisset. Mrs. Lynde szerint ugyanis a legtöbb lelkész emésztési zavarokkal küzd, bár talán Mr. Allan még nem olyan régóta az, hogy annak már jelentkezne a rossz hatása. Jaj, kiver a veríték, ha a saját lekváros tortámra gondolok! Istenem, Diana, mi lesz, ha nem sikerül? Múlt éjjel is azt álmodtam, hogy egy irdatlan, félelmetes lidérc üldöz, és a feje helyén lekváros torta van.

Amikor eljöttem az akadémiáról, olyannak láttam a jövőmet, mint egy, a távolban elvesző, egyenes utat. Mérföldekre elláttam háborítatlanul. De most váratlanul kanyarhoz értem. Nem tudom, mi vár rám, ha megkerülöm, de remélem, a lehető legjobb. A kanyaroknak is megvan a maguk varázsa, Marilla. Még csak sejteni sem lehet, mi vár ránk utána: mennyi zöld ragyogás, vagy lágy, leveleken átszűrődő napfény és árnyék vetődik rá, milyen új tájakon, új szépségeken vezet át, milyen újabb kanyarok, hegyek és völgyek várnak rám.

Anne az élet iskolájában

Ha az ember éjfélkor bemenne a saját szobájába, kulcsra zárná az ajtót, lehúzná a rolót, és tüsszentene, Mrs. Lynde másnap biztos megkérdezné, hogy szolgál az egészsége.

Mindenkiben van valami jó, csak meg kell találni. 

Ha a csókot látni lehetne, azt hiszem, olyan lenne, mint az ibolya.

Anne válaszúton

 - Miért, tanultatok itt valami hasznosat a halott nyelveken, geometrián és hasonló szamárságokan kívül?- kérdezte Jamesina néni.
- De még mennyire, néni!- tiltakozott Anne.-Megtanultuk , hogy van igazság abban, amit Woodleigh professzor úr mondott az utolsó diákköri ülésen: „ A nevetés az élet sója. Nevessetek a tévedéseiteken, de okuljatok belőlük, űzzetek tréfát a megpróbáltatásaitokból, de merítsetek erőt belőlük, a nehézségeket tekintsétek vidám játéknak, de küzdjétek le őket!” Ugye, néni, ezt érdemes megtanulni?
- Igen, drágám. De csak akkor leszel bölcs és megértő, ha megtanulsz nevetni azon, amin kell, és nem azon, amin nem kell- oktatta Jamesina néni.
- És te mit viszel magaddal útravalóul innen, Anne?- szólt oda Priscilla Anne-nek félhangosan.
Anne elgondolkodott:
-Azt hiszem, megtanultam félvállról venni a kisebb akadályokat, a komolyabbakat pedig a győzelem előhírnökének tekinteni. Összegezve, azt hiszem, nekem ezt adta Redmond.. 
-Attól tartok, kénytelen leszek egyy újabb Woodleigh-idézethez folyamodni, mert a számomra fontos tanulságot jobban kifejezi; emlékeztek még, amikor a beszédében ezt mondta: „Az élet annyit, de annyit tartogat számunkra, ha van a szemünk, hogy meglássuk, szívünk, hogy szeressük, és kezünk, hogy érte nyúljunk;annyi örömünket lelhetjük férfiban és nőben, művészetben és irodalomban, és még sok másban, amiért hálások lehetünk.” Azt hiszem, Anne, nekem Redmond ezt tanította meg bizonyos mértékben.-mondta Priscilla.
-Az elmodattokból egyértelműen kiviláglik, hogy ha elég sütnivalóval áldott meg az ég, négy év egyetemi fejtágítással annyi bölcsességhez lehet jutni, mint húsz év élettapasztalattal. Nos, ezt okvetlen a felsőoktatás javára lehet írni. Ami azt illeti, korábban nem voltam meg győződve az egyetemek létjogosultságáról.
-És mi lesz azoknak a sorsa, akiknek nincs istenadta sütnivalójuk, Jimsie néni?
-Azok sem az egyetemen, sem az életben nem tanulnak –replikázott Jamesina néni.-Százévesen sem tudnak sokkal többet, mint annak idején, nyiladozó értelmükkel. Szegények …ezért inkább sajnálni, mint hibáztatni lehet őket. De azoknak,akiknek van sütnivalójuk, igenis kötelességük hálát adni az  Úrnak.
-Lenne olyan szíves közelebbről meghatározni a „sütnivaló” mibenlétét, Jimsie néni?-érdeklődött Phil.
-Nem, fiatal hölgy, nem leszek szíves. Akinek van belőle, az úgyis tudja, mi az, akinek meg nem adott az Úr, annak hiába is magyaráznám. Így a meghatározás is felesleges.

" Úgy élni, hogy széppé tegyük vele a nevünket..., hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint valami szép és kellemes dolog szinonímája..." ( nem tudom melyik könyvből)